Forrás: Nõk Lapja Cafe   Miért nem csókol a férfi?   A minap e-mailben egy ismeretlen hölgy meglepő – számomra meglepő – kérdéssel fordult hozzám. Azt tudakolta, hogy egy hosszabb párkapcsolatban, amely fajulhat akár a házasságig is, miért nem szeretnek csókolózni a férfiak.

Megrökönyödésem elsőként annak szólt, hogy vajon miért éppen engem tart a legalkalmasabbnak egy ilyen kérdés megválaszolására, aztán meg arra is rá kellett döbbennem, hogy nem is igen tudnék értelmes magyarázattal szolgálni. Így aztán valami szellemesnek szánt félmondattal hárítva adós maradtam a válasszal. Bocsánat ezért, kedves Era... A probléma azonban nem hagyott nyugodni. Annál is inkább, mert ezt a témát még csak problémának sem éreztem, nemhogy általános érvényűnek. Aztán bármilyen keserves is volt, végül be kellett látnom, hogy ez bizony a saját házasságomban is így van. Kilenc év után már mi is csak hébe-hóba csócsáljuk egymás száját. Na de hogy ez probléma lenne! Legalábbis nekem olyan teljesen normálisnak és megszokottnak tűnik. S ezzel szeretett feleségem is egészen biztosan így van. Egészen biztosan! Mérget persze azért nem vettem volna rá, így hát utánajártam. Ha nem is csókolózunk lépten-nyomon, beszélgetni, vitatkozni azért szoktunk. Nem is keveset. Igyekszünk mindent kivesézni, ami bármelyikünk számára érdekesnek vagy bosszantónak bizonyul; az egyik ostoba kolléga legújabb balfékségétől kezdve, a gyerek rosszul artikulált laterális hangjainak az iskolaérettséggel való kapcsolatán át, egészen a globális felmelegedés családunkra gyakorolt jövőbeni hatásaiig. Hosszas és alapos elemzés során mindig mindenről kialakítunk egy véleményt, vagy akár bonyolult paradigmák végigzongorázásával egy egész elméletrendszert. Nos, nagyon szeretek a feleségemmel értekezni, és nagyon adok a véleményére. Kézenfekvő volt hát, hogy a rejtély megfejtéséhez az ő aktív közreműködését is igénybe fogom venni. A felvezetést egy spontánnak álcázott, gyakorlati demonstrációból fakadó reakcióanalízissel terveztem. Magyarán ez annyit jelentett, hogy hazaérve minden különösebb bevezető nélkül hosszan és szenvedélyesen szájon csókoltam a feleségem. A spontaneitást tényleg csak imitáltam, hiszen hazáig érve legalább három rágót csámcsogtam egybe abból a fajtából, amitől a tévéreklámban mirelitté fagy a rendőrjárőr is. Nos, életem párjából is hasonlóan dermesztő hatást váltottam ki. Mikor ajkaink elváltak, értetlenül, magyarázatra várva nézett rám. Nem mondott ugyan semmit, de pontosan tudtam, hogy először is alkoholos befolyásoltságom mértékét vizsgálja, majd lelkiismeretem legmélyére próbál behatolni. Mert hát nyilván valami rendkívüli oka van annak, hogy ilyesmire ragadtattam magamat. Mikor elmagyaráztam, miről van szó, némiképp megnyugodott, de rögvest azon szomorúságának adott hangot, hogy közel kilenc év után engem már csak ilyen hülye kísérletek motiválnak arra, hogy romantikusan megcsókoljam. Ebben a pillanatban veszélyben éreztem a kutatásom sikerességét. Igyekeztem hát elejét venni a kudarcnak, amit a szentimentális sértődöttség okozhatott volna. Bölcsességére apellálva rimánkodtam neki, hogy segítsen megfejteni a rejtélyt. „Mi tényleg nem szoktunk csak úgy csókolózni?” – kérdeztem. „Nem, tényleg nem” – válaszolta. „De hát én már nem is egyszer kérdeztem tőled, hogy miért nem csókolózunk mi csak úgy.” – Na, erre én egyáltalán nem is emlékeztem. „Valóban? És olyankor mit szoktam válaszolni?” A feleségem rövid gondolkodás után így felelt: „Általában valami idétlenséggel eltereled a témát. A legutóbb például azt kérdezted: »Mi az, már szombat van?«” Egy kicsit röstelltem magam, hogy ezek szerint már közeledem ahhoz, hogy magánéletileg olyan legyek, akár Al Bundy. Az egész éjszakán át tartó alapos analitikus beszélgetés természetesen nem maradt el. Ez kivételesen túlnyomórészt az én hangos gondolkodásomból állt, elvégre a probléma oka a férfiakban, vagyis bennem rejlik. Nem állítom, hogy minden tekintetben kielégítő választ találtam a kérdésre, de bizonyos fokig közelebb jutottam annak megértéséhez. Véleményem szerint ennek is ahhoz az alapvető férfitulajdonsághoz van köze, hogy a férfiak alaphelyzetben nem romantikusak. Nemcsak hogy nem vagyunk romantikusak, de egyenesen irtózunk tőle.  A romantika a férfiak zöménél csak az újdonság, a szerzés iránti vágy arzenálja, aminek egyik hatékony eszköze a csók. Ezt az állapotot pedig igyekszünk mielőbb letudni, igyekszünk mielőbb célba érni. Ennek az állapotnak az egyik megnyilvánulása a szerelem. Bármilyen nagyszerű, csodálatos és emelkedett is ez az állapot, lássuk be, nagyon bénító, amivel hosszabb ideig amúgy sem lehetne együtt élni. Azt is tudjuk, hogy egy hosszabb tartós kapcsolatban ezt sajnos fel kell áldozni a stabilitás, a kiegyensúlyozottság, a kölcsönös szeretet és tisztelet oltárán. A romantikus arzenálunk eszközei pedig felaprózódnak a mindennapokba: hangulatos étterembe vacsorázni házassági évfordulókor, születésnapkor vagy nyaraláskor megyünk; ajándékkal szintén csak ünnepnapon lepjük meg a kedvesünket; virágot sem viszünk mindennap – gyanús is lenne; a csók pedig csak és kizárólag a szexuális előjáték repertoárjában találja meg a helyét. Egy ismerősöm ugyanezt a problémát több ezer évvel ezelőtt élt vadászó primitív őseink analógiájából vezette le. A prédaszerzés és a partnerkapcsolat kialakítása között vitathatatlanul van valami hasonló. S ha a vadászat ma már nem is annyira általános, máig vannak férfiak, akik ennek a szenvedélynek hódolnak. Értékesebb zsákmányaik trófeáival aztán büszkén díszítik otthonukat. A hatalmas, büszke vad immár ártalmatlanul hirdeti nagyszerűségüket, férfiasságukat. Idővel azonban egyre megszokottabbá válik a jelenléte, és már a házigazda is csak akkor veszi észre, ha a vendégek előtt parádézik vele. Viszont semmi szükségét nem érzi annak, hogy időről időre újra becserkéssze és elejtse. Nos, valóban hajlamosak vagyunk idővel életünk párjára is efféle értékes trófeaként tekinteni, és közben megfeledkezünk arról, hogy a havi portalanításnál és az évente esedékes molyirtásnál talán valamivel több törődést, figyelmet igényelne. Azt hiszem, ezen a rossz beidegződésen sohasem késő változtatni. Remélem. Nagy bennem az elszánás, pláne, hogy jelet is kaptam erre. Közvetlenül a párommal folytatott beszélgetést követően meghallgattam a Bëlga legújabb albumát, amin a következőt „énekelték”: „A csókok mellőzése a legrövidebb út a szexuális unalomba. Sajnos minden kapcsolatban hamar eljön.” Ne hagyjuk!